Cikk
Szöveg .....
Budapest
1989. június 16.
Ravatal
s z i m b o l i k a
Egy nagyszabású eseménysorozat, mint Nagy Imre és társainak temetése, az események helyszíneinek díszítése, jelképeket igényel. Ünnepi beszédeink körmondatokba rendezett gondolatai mögött jelen van a közlési szándék egy másik síkja, a jelképekben való utasítás. A szimbólumok alkalmazása nem a közvetlen kinyilatkoztatását szolgálják. Utalnak csupán, párhuzamba rendeznek dolgokat.
Utoljára harminchárom éve temettünk így. A gyászolók között akkor ott állt kisfiúként ifj. Rajk László is. A történelem számos furcsa fintora közül az egyik, hogy most, Bachmann Gáborral közösen, maga készítette el Nagy Imre és társainak ravatalát.
Kompozíciójuk a Műcsarnok fôhomlokzatának teljes szélességében jött létre. A historikus díszítés lefedésével, az oszlopok fekete drapériával való beborításával síkszerű, homogén felületeket képeztek, aminek klasszikus rendjét egy átlósan, az oszlopok közé ékelôdô stilizált zászló bontotta meg. A zászló hegye a kompozíció közepét, a forradalom ismert és ismeretlen mártírjainak jelképes koporsóját, jelölte meg mintegy rámutatva arra, irányítva a távoli szemlélô tekintetét. Bachmann és Rajk kiérlelt és jellegzetes formarendje az orosz konstruktivista építészet hagyományaiból ered. A vasszerkezetek, állványzatok funkcionalista esztétikájából, a radarernyôk fenyegetô futurizmusából építkezik.
A zászló annak a bárkának árbócából feszült ki, amely a szónoki emelvény szerepét töltötte be. A fölravatalozott koporsók a Műcsarnok lépcsôin helyezkedtek el, közöttük hat kandeláber, és az együttes baloldalán lobogó hatalmas fáklya állt.
Rajk és Bachmann művének gondolatisága három különbözô irányból épült koherens egésszé. Ahogy Tamás Gáspár Miklós a Beszélô hasábjain a mai magyar műveltség, történelemfilozófiai gondolkodás gyökereit a szociáldemokrácia, a baloldaliság hagyományaiban találta meg, úgy nyúlnak itt vissza a századelô forradalmi építészetéhez. Ehhez kötôdik a romantika egy évszázaddal korábbi szimbolikája és egy új jelkép: 1956 lyukas zászlója. Ez a csonkított forma újkori jelképeink egyik legjob-bika. Valami (az egykori Rákosi-címer) hiányának hangsúlyozásával, egy rendszer szimbólumának tagadásával, negatív jelenlétével válik '56 eszméjének méltó hordozójává.
A múlt századi francia és német romantikus festészet kedvelt, szinte kötelezô témája volt a viharos tengeren hányódó hajó, csónak vagy tutaj ábrázolása. A jégtáblák közé szorult, tojáshélyként összeroppanó emberi alkotmány, hatalmas hullámok által a sziklafalnak vetett csónak, a csöppnyi ember, a természet, a történelem reményvesztett utasainak jelképei. Az emberé, aki kiszolgáltatja magát az elemek vad önkényének, majd elvész, alulmarad a heroikus küzdelemben. A feladat vállalása és a vereség szükségszerűsége vezet az egyén morális fölmagasztosulásához. Lehetetlen nem érteni a '48-as forradalomra való utalást. A Hôsök terén megjelenô bárka azonban nem csak az elbukott hôsökre utal, ám nem titkolt módon ez egy évvel korábban a párizsi Pere Lachaise temetô 44-es parcellájában emelt emlékműre is. (Ezt Nagy Ernô készítette). Ez a mű akkor még a reménytelenségben fogant, a rá való utalás ezért kifejezôje az elmúlt egy év változásainak is.
A temetést sokan fordulópontnak tekintik. Ennek igazát majd kellô törté-nelmi rálátás igazolhatja csak vissza. Jelenünk egyetlen lehetséges érzése a reményé. Bizakodás abban, hogy megalázottságunk idôszaka véget ért és visszatérhetünk valódi (és frissen szerzett) értékeinkhez. Bachmann és Rajk művének szimbolikája már erre utal.
B o j á r I v á n A n d r á s
A fenti cikk a Motolla 89/2-es számában jelent meg
