K á r p á t a l j a i   v á l t o z á s o k

Hosszú évtizedekig Magyarországon csak a lenini nemzetiségi politika iskolapéldájaként volt ildomos emlegetni Kárpátalját. τgy, persze semmiképpen sem, csak Kárpátontúli Területként, Szovjet Kárpátontúlként vagy rossz kompromisszummal KárpátUkrajnaként. ▶

© 1987 Hans van der Meer, QUIRK OF FATE: Budapest 1984 - 1986

Fotók (fent balról kezdve):

Petőfi emléktábla és “kétnyelvű” utcaábla, Beregszás

Kossuth szobor, Técső

Őrök a vár bejáratánál, Ungvár

Alkalmi piac, Tiszaújlak

Fagylaltozó katonák a vár bejáratanál, Ungvár

A tábla felírata: “A Párt Stratégiája: Gyorsítás ...”, Jánosi

“Építkezés” és akadály az úton ..., Ungvár

Fotók:
“Art & archives” © 1989

▶

A Barátságfesztiválok, Barátságkertek és ligetek tobzódó címszava mögött pedig a politika cinizmusával is arculvert kisebbség elnehezült létezése, a mai Erdélynél is kilátástalanabb sorsa várt egyre reménytelenebbül a csodára.

Amikor a hatvanas évek végén a közösségi megmaradás esélyeit vallató, elsősorban irodalmikulturális próbálkozásokat Kárpátalján (is) “lecsöngették”, e szétszóratott maroknyi csoport tagjai már (még?) csak önmagukban bízhattak; a saját emberi tisztességük megőrzése által nyújtott, nem követhető és nem követendő példában. Törvényszerû és mármár természetes volt ez, hiszen az addig eltelt negyedszázad sem a félelmeket, sem az indulatokat nem “oldotta békévé”; az első világháború utáni nemzedék sem találhatott magára a legendák és legendacáfolatok egymást váltó kampányai s a mindezeknek ellentmondó valóság zûrzavarában. Ezt követően közel két évtizeden át fórumokért és iskolákért folytatott, rendszerint vesztes csatákban készülődött ez az elsősorban értelmiségi (nem annyira vezető, mint inkább hangadó) réteg, amely talán, most először válhat teremtő erővé, megragadhatja első és minden bizonnyal utolsó esélyét a megmaradásra.

Félő volt ugyan, hogy a hazugságban és cinkos hallgatásban felnőtt nemzedékek és a korábbi vesztes csatákban megtépázott derékhad képviselői nem tudnak élni (a nem annyira felkínált, mint inkább kiharcolt) lehetőséggel. Az önszerveződés példái azonban ellentmondani látszanak kételyeinknek. Az utóbbi két évben sorra alakulnak a magyar nyelv és kultúra, valamint a helyi hagyományok ápolására hivatott klubok, egyesületek. Jó példaként, igaz még álruhában (a könyvbarátok köztársasági egyesületének szervezeteként) már 1984-ben megalakult a beregszászi Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub. 1988 januárjában az addig lényegében önképzőkör jellegû Stúdióból Ungváron létrejött a József Attila alkotóközösség, amely tervei szerint a terület szellemi életének, elsősorban irodalmának, összefogására vállalkozott. A Nagyszöllösi Bartók Béla Mûvelődési Kört az ugocsai magyarok 1988 májusában hozták létre a helyreállított Perényi kastélyban. A técsői Hollósy Simon Kör 1988 áprilisában alakult. 1987 júliusában alapították, és 1988 augusztusában határoztak mai nevének felvételéről az ungvári Drávai Gizella Kör tagjai. A munkácsi II. Rákóczi Ferenc Kört 1987 novemberében hozták létre. A falvakban elsőként Péterfalván jött létre a Móricz Zsigmond Magyar Irodalmi Klub, 1988 áprilisában pedig Gát és Dercen fogott össze a Kovács Vilmos Kör érdekében. 1988 novemberében a két világháború örökségét elevenítette fel az ungvári Magyar Társaskör. Számos helyen iskolákban (Sárosoroszi, Bátyu) vagy éppen iskolák helyett (Rahó) alakultak körök és klubok.

E körök koordinációja, irodalmon, önmûvelésen túlmutató szándékának kinyilvánítása sem váratott sokáig magára. 1988 szeptemberében az Ukrajnai íÍrószövetség Balla László által vezetett magyar csoportjával közösen a

▶▶

köztársaság és a terület vezető szerveihez címzett beadványukban kérték az Ukrajnai Magyar Dolgozók Mûvelődési Szövetségének engedélyezését. (Ez a tervezet ekkor még sokak szerint az autonómiakövetelések és igények leszerelését célozta.)

A birodalom egészében is felgyorsult változások azonban lehetővé tették egy társadalmi alapon mûködő érdekképviseleti szervezet létrehozását. 1989. február 26-án a terület egészéből összegyûlt képviselők létrehozták a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget. Éppen a szövetség céljaként megfogalmazott “érdekképviselet” lehetett az a kulcsszó, amely megnehezítette bejegyzését a helyi fórumoknál. Csak Moszkva, Kijev és Budapest “aktivizálódása” után, csaknem négy hónap múlva ismerték el hivatalosan bejegyzett jogi személyként a kárpátaljai magyarok szervezetét. Addig azonban sok minden történt. Négy határátkelőhelyen március 1én megindult az évek óta szabotált kishatárforgalom. Március 8-án engedélyezték a magyar városnevek (Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszöllös) használatát (is) a sajtóban. Március 15-én Munkácson megkoszorúzták az 1849. április 22-i győztes podheringi ütközet mindmáig “rangfosztott” emlékoszlopát, majd este a járási kultúrházban ünnepi hangversenyre került sor. Técsőn a Kossuthszobornál és a magyar iskolában tartottak ünnepséget. Beregszászott a Petőfi emléktáblát és Eckel György negyvennyolcas honvédszázados sírját koszorúzták meg, majd az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub és a helyi középiskola Petőfi körének tagjai a kultúrházban adtak ünnepi mûsort. Badalón a református templom falán elhelyezett Petőfi emléktáblát koszorúzták meg, míg Ungváron, a nevét gyakran változtató μjraegyesülés téren (ahol egykor a Fekete Sas vendéglő, Petőfi szálláshelye állt) több mint 2000 ember gyûlt össze a nagy költő emléktáblájánál. Sokan félve mentek a helyszínre s csak ott merték feltûzni kokárdájukat. Ez az ünnepségsorozat oldotta fel a gátlásokat, s július 16-án, amikor a tiszaújlaki híd mellett, az egykori tiszabecsi révnél újra felavatták a Rákóczi szabadságharc első győztes csatájának színhelyén újjáépített turulmadaras emlékoszlopot, a sajtó szerint 15000, a szemtanú szerint legalább 67000 magyar és a dolhai ukránok, valamint az apsai románok több képviselője gyûlt egybe. Ez a tény, illetve az esemény sajtóvisszhangja azonban már sokak számára sok volt. Az elmúlt fél évszázad ugyanis nemcsak generációkat nevelt hiteltelen közegben, de kinevelte a helyi elitet is. Képviselőket, tanácstagokat, párttikárokat, a “jó kis állások” várományosait. A sajtóban támadás indult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, illetve annak vezetője, Fodó Sándor ellen. A változó közeget jelzi, hogy ez a támadás sajtóvitává vált és a hozzászólók visszautasították a durvább kirohanásokat. A polarizálódás azonban nyilvánvaló és ezt az újra felélénkülő autonómiavita is gyorsítja. A tiszaháti lakosság képviselőinek egy része ugyanis − egy augusztusi párthatározatra építve − a kompakt magyar tömb szervezeti önállóságát sürgeti. Részben a szórványok féltése, részben annak a ténynek a tudatosítása, hogy az említett állásfoglalás lényegében csak névleges változást ígér, sokakat arra indít, hogy a rezervátumjellegû, alapvetően 19. századi elképzelésekre alapozó autonómia helyett egy, az önigazgatásban gyökerező, korszerûbb érdekvédelmi forma mellett voksoljon. A kárpátaljai magyarság életében tehát sorsdöntő napok következnek. A kezdeti felbuzdulás után, amikor “igricek és pennahajderek” szállták meg Kárpátalját, letisztulóban van e kisebbség kapcsolatrendszere. A magyarországi politikai változások, a kishatárforgalom (bár ez is válságban van, a gazdasági kapcsolatokkal együtt) a helyi ukrán lakosság rokonszenvét váltotta ki; több tucatra tehető például a magyar nyelvet tanuló csoportok száma. Ott vannak a magyarság képviselői a helyi ukrán irodalmikulturális társaságban és az ukrán népfront helyi szervezetében is. Az iszapos mélységből felbukkanó fuldoklónak azonban nehéz azt mondani: csak a tiszta levegőt szívd. Idő kell, míg a légzés ritmusa helyreáll.

S.    B  e  n  e  d  e  k    A  n  d  r  á  s