Cikk

Szöveg .....

Fotók: Krizsán Árpád (1989)

Budapest

1989. június 16.

A temetés

Csütörtök este. A Hősök tere kihalt, a feldíszített Műcsarnokkal impozáns, kissé félelmetes látványt nyújt. Már két hete elvitték Lenint a Dózsa György útról. Talán nem akarták, hogy úgy járjon szegény, ahogyan Sztálin tette azt ‘56-ban. A csendet csupán egy Nagy Imréről szóló könyveket kínáló árus töri meg néha.

Péntek reggel. Harmincegy évvel ezelőtt, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét. De ma nem csak rá, hanem Gimes Miklósra, Losonczy Gézára, Maléter Pálra, Szilágyi Józsefre és a forradalom több száz mártírjára emlékezünk. Tavaly még nem lehetett. Azt a pár tucat embert, aki mégis megpróbálta, könnygázzal és gumibottal felszerelt rendőrök kergették szét. Most nemigen látni rendőrt. Most 300 ezren vagyunk.

Kora reggeltől özönlik a tömeg. Majdnem mindenkinél virág.

Délelőtt. Folyamatosan olvassák fel a kivégzettek névsorát. Majdnem mindannyian fiatalok voltak.

Folyik a koszorúzás. Nem csak az ország területéről jöttek, hanem mindenünnen, ahol magyarok élnek. Sokan először térnek vissza.

Király Bélát körülveszik régi harcostársai. Pedig ma már nem parancsnoka a Nemzetőrségnek; csupán egyetemi tanár. Nem ő az egyetlen, akit régi barátai körében látni.

Pozsgay Imrét, Szűrös Mátyást és a kormány, valamint az országgyűlés küldöttségét nem veszik körül. Ők még nagyon fiatalok voltak akkor. Talán ezért lehetnek most itt.

12 óra 30 perc. Egy percre országszerte megáll az élet. Talán máshol is elnémulnak, ahol Nagy Imrére gondolnak ezen a napon. Megkondulnak a harangok, szólnak az autódudák. Egy pillanatra elered az eső, majd épp oly hirtelen abba is hagyja.

“Az ország életének további demokratizálódása érdekében, az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezzük.” Nagy Imre ma is érvényes szavai ezek, ama nevezetes október 30-i beszédéből. Ezt hallgatja fél egy után egy perccel az egybegyűltek sokasága.

Az első gyászbeszédet Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre per egyetlen magyarországi túlélője mondja. Utána Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor és Király Béla beszélt. A sort Orbán Viktor zárta.

Délután, 301-es parcella. Harminc éven át csak gyom és szemét. Ma 301 kopjafa áll ott, ahol a családtagok eddig csak sejthették, hol hantolták el szeretteiket.

Ide ma, csak Nagy Imrét és az ismeretlen forradalmár üres koporsóját temetik el. A többiek a szomszédos 300-as parcellában térnek végső nyugovóra. Åtlagéletkoruk: 32 év. Itt áll majd a forradalom mártírjainak emlékműve.

Megint felolvassák a kivégzettek listáját. Elhangzanak a búcsúztatók. Ami a Hősök terén demonstráció volt, ehelyütt a kegyelet gesztusa lesz.

Gimes Miklós özvegye nem akar, vagy nem tud − immáron végső − búcsút venni férjétől. Hasonlóan érez most mindenki, akinek búcsúznia kell.

Mansfeld Pétert csak egy évvel később, 1959-ben végezték ki. Megvárták, amíg betölti a 18 évet. Sírján különösen sok a virág.

Nagy Imrét Méray Tibor és a per másik túlélője, Kopácsi Sándor búcsúztatja. Megint elered az eső.

A szertartás végén a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak.

Este. Megnyitották a temető kapuit. Most már bárki bemehet. Sokan jöttek.

A halottak nagyrészét még nem azonosították. Azt sem tudjuk még, hány embert végeztek ki, és hogy hányan estek az utcai harcok áldozatául.

A fenti cikk a Motolla 89/2-es számában jelent meg